Susan Jeffers: Alakítsd át a félelmet erővé! – Hogyan kezeld a félelmet és cselekedj a félelem ellenére is – könyvösszefoglaló
Az alaptézis: Mindenki fél – de ez nem baj
A félelem nem rendkívüli állapot. Nem azt jelenti, hogy valami baj van veled. Nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, hogy nem vagy normális, hogy nem vagy elég bátor. A félelem annak a jele, hogy az ismeretlen felé mész. Márpedig mindenki, aki valaha megpróbált valami újat – új munkát, új kapcsolatot, új életstílust –, szembesült ezzel az érzéssel.
A bátorság nem a félelem hiánya. A bátorság az, amikor félsz és mégis megteszed. Ez az egész könyv lényege egyetlen mondatban.
Mitől félsz valójában?
Képzelj el egy jéghegyet. A tetején látható rész az, amitől konkrétan félsz: attól, hogy elbuksz a vizsgán, attól, hogy az új munkahelyen nem fognak szeretni, attól, hogy a kapcsolat véget ér, attól, hogy az emberek előtt kell beszélned. Ezek a felszíni félelmek.
De a jéghegy nagy részét a víz alatt kell keresni. Ha megkérdezed magadtól: „De miért baj az, ha elbuksz a vizsgán?” – azt mondod, mert akkor lemaradok. „És ha lemaradsz?” – Akkor azt fogják gondolni, hogy ostoba vagyok. „És ha azt gondolják?” – Akkor… nem vagyok elég jó. Ez már a második szint: az önmagunkkal kapcsolatos félelem. Az, hogy nem vagyunk elég okosak, elég szépek, elég ügyesek, elég értékesek.
De van egy harmadik szint is, még mélyebbenés minden félelem alapja ez:
„Nem fogom tudni kezelni, ha valami rosszul sül el.”
Ez az egész félelemrendszer alapja. Nem attól félünk igazán, hogy a vizsgán megbukunk. Attól félünk, hogy ha megbukunk, akkor összeomlik az életünkés nem leszünk képesek felállni. Ha ezt megérti az ember, akkor már a megoldás is szinte a kezében van: nem a konkrét félelmeket kell megszüntetni, hanem azt a belső meggyőződést kell megerősíteni, hogy bármilyen kimenetel jön, képesek leszünk kezelni.
A kétféle fájdalom
Az életben mindig lesz valamilyen fájdalom, hiszen az élet együtt jár a változással, a bizonytalansággal, a veszteséggel és a nehéz döntésekkel. Aki él, szeret, remél és belevág dolgokba, annak időnként félnie kell, csalódnia kell, vagy el kell engednie valamit. Nem az a kérdés, hogy lesz-e fájdalom, hanem az, hogy melyik fájdalmat választjuk.
Az egyik oldal a kockázat fájdalma: az a kellemetlen, izgatott, szorongó érzés, amit akkor élünk át, amikor belevágunk valamibe, amitől tartunk. Amikor kiállunk és prezentálunk, amikor jelentkezünk egy állásra, amikor kimondunk egy nehéz igazságot valakinek. Ez fáj. Kényelmetlen. De ez a haladás fájdalma.
A másik oldal a sajnálat fájdalma: az a lassú, nyomasztó, egyre nehezebb terhet cipelő érzés, amiatt, hogy nem tettük meg, amit kellett volna. Évekkel később visszanézünkés azt mondjuk: „Miért nem próbáltam meg?” Ez a fájdalom nem éles, mint egy seb – inkább tompa, mint egy krónikus betegség. De hosszú évekig, akár évtizedekig elkísér. Az emberek általában azt hiszik, hogy „nem lépni a biztonságos”. Hogy ha nem próbálkoznak, nem is fájhat. De a valóság az, hogy a sajnálat fájdalma majdnem mindig rosszabb, mint az, amitől félünk.
A legtöbb félelem mélyén gyakran ugyanaz a gondolat rejtőzik: „Nem fogom tudni kezelni.”
Pedig ha visszanézel az életedre, biztosan eszedbe jut néhány nehéz helyzet, amiről akkor azt hitted: ez nekem túl nehéz. Egy szakítás. Egy vizsga, amitől szorongtál. Egy rossz időszak, amikor úgy érezted, alig bírod tovább. És mégis: valahogy túljutottál rajta. Talán nem könnyen, de felálltál és mentél tovább.
Ez azért fontos, mert azt mutatja, hogy már sok mindent kezeltél. Nem azért, mert könnyű volt, hanem mert benned van a képesség, hogy megbirkózz a nehézségekkel. Az ember sokkal erősebb, mint amilyennek a félelem pillanatában hiszi magát.
A félelem legnagyobb hazugsága, hogy azt sugallja:
„Ezt nem fogod bírni.”
„Ez túl sok lesz neked.”
De ez nem az igazság. Az igazság az, hogy eddig is átjutottál a nehéz dolgokon — különben most nem lennél itt.
Erre tudatosan és újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat. Nem szabad automatikusan elhinni mindent, amit a félelem mond. Ezért érdemes egy új belső mondatot megtanulni:
„Bármi történik, képes leszek kezelni.” Tehát bízol magadban annyira, hogy tudod: bármi jön, valahogy meg fogsz vele küzdeni.
És ez mindent megváltoztat. Mert amikor már nem azt kérdezed, hogy „Mi lesz, ha valami rossz történik?”, hanem azt mondod: „Ha nehézség jön, meg fogom oldani valahogy”, akkor a félelem veszít az erejéből.
Az élet nem bír el mindent egyetlen mezőn
Képzeld el, hogy az életed egy nagy, kockás táblához hasonlít. Minden kis négyzet egy fontos területet jelképez: a párkapcsolatodat, a munkádat, a barátaidat, a hobbijaidat, az egészségedet, a fejlődésedet, a közösségeidet, az örömforrásaidat.
Most képzeld el, mi történik akkor, ha szinte az egész életedet egyetlen mezőbe zsúfolod bele. Ha minden boldogságod, minden önértékelésed, minden reményed például egy kapcsolatban van. Vagy kizárólag a munkádban. Ha egyetlen emberhez, szerephez, célhoz kötöd azt, hogy ki vagy.
Ilyenkor, ha ez az egy terület meginog, szinte minden meginog vele együtt. Egy szakítás nemcsak fájdalmas lesz, hanem úgy érezheted, mintha az egész világod omlana össze. Egy munka elvesztése nemcsak egzisztenciális nehézséget hozhat, hanem azt is, mintha te magad veszítenéd el az értékedet. Azért ilyen pusztító ez, mert nincs más, ami megtartson. Nincs másik biztos pont, nincs másik tartóoszlop.
Ezért fontos, hogy az ember ne egyetlen helyre tegye fel az egész életét. Sokkal stabilabbá válik minden, ha az energiánk és az identitásunk több területen is jelen van. Ha van munkánk, de mellette vannak barátaink is. Ha van párkapcsolatunk, de mellette vannak saját örömeink, céljaink, érdeklődési köreink. Ha fejlődünk valamiben, tartozunk valahováés vannak dolgok, amelyek egyszerűen csak feltöltenek.
Így ha az egyik életterületen veszteség ér, attól még nem dől össze minden. Fájni fog, igen — de maradnak olyan részek az életedben, amelyek megtartanak. Sőt, egy-egy kudarc vagy veszteség arra is emlékeztethet, hogy ideje újra odafordulni a többi fontos területhez.
Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szerettél valamit vagy valakit, hanem hogy az életed egészségesen, több lábon áll. És minél több helyről kap támaszt a lelked, annál kevésbé tud egyetlen veszteség mindent magával rántani.
A belső és külső erő: te kié vagy?
Jeffers különbséget tesz kétféle ember között.
Az első típus kívülről irányított: az élete attól függ, hogy mások mit gondolnak róla, hogy a körülmények hogyan alakulnak, hogy a partnere hogyan viselkedik, hogy a főnöke megdicséri-e stb. Ha minden rendben van körülötte, ő is rendben van. Ha valami felborul, ő is felborul. Ezek az emberek állandóan sebezhetők, mert az életük irányítása mások kezében van.
A második típus belülről irányított: tudja, hogy nem tudja a körülményeket irányítani, de dönt arról, hogyan reagál rájuk. Ez az ember akkor is megtalálja a belső egyensúlyát, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerette volna. A belső erő fejleszthető, nem vele született adottság. Ez egy szokás, egy döntés, amit nap mint nap megismételünk. Például: „Nem tudom, mit fog szólni, de tudom, mit gondolok én.” „Nem tudom, mi fog történni, de tudom, hogy kezelni fogom.” Még egyszer: „Nem tudom, mi fog történni, de tudom, hogy kezelni fogom.“
Az áldozatszerep: a legkényelmesebb csapda
Ez a könyv legkeményebb része, nem is egyszerű befogadni, mert kellemetlenül szembesíti az embert a felelősségvállalással.
Az áldozatszerep azt jelenti, hogy valaki újra és újra úgy meséli el az életét, hogy abban mindig másoké a főszerep: mások tehetnek róla, mások akadályozzák, mások nem adtak elegetés emiatt neki valójában nem is maradt más választása. Pl. „Az anyám miatt lettem ilyen.” „A főnököm nem ad lehetőséget.” „Másoknak mindig szerencséjük van, nekem soha.” „Nem is próbálom meg, úgysem sikerülne.”
Tényleg léteznek igazságtalan helyzetek, bántó emberek, rossz szülők, rossz döntések és rosszul alakuló körülmények. Nem maga a sérelem a probléma, hanem hogy ez a működésmód állandósulés az áldozatszerep lassan az ember önképének, identitásának részévé válik. Mert ha valaki teljesen beleragad ebbe a szerepbe, akkor fokozatosan elveszíti azt az érzést, hogy hatása lehet a saját életére. Nem azt keresi, hogy ő mit tehet most, hanem azt sorolja, miért nincs lehetősége változtatni.
Az angol responsibility szóban benne van a response-ability gondolata is: vagyis az a képesség, hogy hogyan reagálunk arra, ami velünk történik. Ebben az értelemben a felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy mindenért magunkat kell hibáztatni, hanem azt, hogy felismerjük: lehet ugyan, hogy nem mi választottuk a helyzetet, de a reakciónk már rajtunk múlik.
És ez visszaad valamit a kezünkből kicsúszott irányításból. Mert amikor valaki vállalja a felelősséget azért, ahogyan gondolkodik, dönt és reagál, akkor már nem csak elszenvedi és túléli a saját életét, hanem alakítja is.
A belső hangok háborúja
Mindenkinek van belső hangjaés nem csak egy.
Az egyik hang a „jobb, ha meg sem próbálod” hang – ez az, amelyik azt mondja, hogy nem vagy elég jó, hogy úgysem sikerül, hogy minek aláznád meg magad, hogy mit gondolnak majd az emberek, hogy neked ez nem való. Ez a hang általában nagyon hangosés sokszor úgy érezzük, hogy ez a valóság.
De van egy másik hang is – halkabb, ritkábban szólal meg, de ott van. Ez az a hang, amelyik azt mondja: „Mi lenne, ha mégis megpróbálnád? Mi lenne, ha képes lennél rá? Mi van, ha mégis menni fog?” Pedig a fejlődés egyik titka éppen ez: megtanulni felismerni, melyik hang a félelemés melyik a bátorság – aztán tudatosan az utóbbit követni.
A „mi lenne ha?” spirál és hogyan szálljunk ki belőle
Az aggodalmaskodás egyik legrombolóbb formája a „mi lenne ha?” spirál: „Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha kinevetnek? Mi van, ha elveszítem? Mi van, ha rosszul döntök? Mi van, ha megbánok majd mindent?”
Ennek a gondolkodásnak a legnagyobb csapdája, hogy nehéz abbahagyni – mindig van még egy „mi van ha?” kérdés. Az agy ilyenkor nem tájékozódik, mert a félelem beszűkíti a gondolkodásunkatés a félelem továbbgyűrűzik.
A megoldás nem az, hogy „ne gondolj rá” – mert minél jobban próbálsz nem gondolni valamire, annál jobban rágondolsz. Hanem az, hogy aktívan átirányítod a figyelmedet: „Mi a legjobb, ami ebből kisülhet?” „Mit tennék, ha tudnám, hogy sikerülni fog?” „Mi az, amit most megtehetek?”
Ez a fajta kérdezés nem azt tagadja, hogy nincs kockázat. De megakadályozza, hogy a félelem átvegye az irányítást.
Pozitív gondolkodás – de reálisan
Jeffers nem azt mondja, hogy erőltesd magadra a jó hangulatot, vagy csukd be a szemed és képzeld el, hogy minden szép. Ez nem működikés inkább frusztrációt okoz, mint valódi változást.
Ettől sokkal prózaibb és hatékonyabb dolgot javasol: lassan, fokozatosan cseréld le a belső monológodat.
Ha eddig azt mondtad magadnak: „Biztosan megbukok a vizsgán”, cseréld le erre: „Nem tudom, mi lesz, de megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet.” Ha eddig azt mondtad: „Úgysem fognak szeretni”, cseréld le erre: „Van pár ember, aki így is kedvel és ez bőven elég.” Ha eddig azt mondtad: „Sosem változok meg”, cseréld le erre: „Apró lépésekben ugyan, de változom.”
Ezek nem hazugságok. Ezek reális, de sokkal kevésbé romboló belső mondatok. Kezdd el te is tudatosan megválasztani, mit mondasz magadnak, mert ez az önmagaddal folytatott párbeszéd óriási befolyással van arra, hogyan érzed magad és mit mersz megtenni.
A kapcsolatokról és a feladásról
A félelem a kapcsolatokban is masszívan jelen van. Félünk a visszautasítástól, félünk elveszíteni valakit, félünk kimondani, amit gondolunk, mert hátha a másik rosszul fogadja.
Pedig az egészséges kapcsolat két teljes ember találkozása – nem két fél emberé, akik egymásba kapaszkodnak, mert egyedül nem mernek létezni. Ha valaki azért marad egy kapcsolatban, mert fél egyedül lenni – az nem szeretet, az félelem. Ha valaki azért nem mondja ki az igazságokat, mert fél a konfliktustól – az nem harmónia, hanem elkerülés.
Az erős kapcsolatok alapja, hogy mindkét fél képes önállóan is állni a saját lábán. Éppen ezért nem fullasztják, hanem emelik a másikat. Ahelyett, hogy a kapcsolat „biztonságát” keresnénk – önmagunkat tegyük biztossá. Ez a legegészségesebb alap.
Záró gondolat: Ne várj a tökéletes pillanatra
Az emberek hajlamosak azt mondani: „Majd ha eljön a megfelelő pillanat, megcsinálom.” „Majd ha kevesebb lesz a stressz.” „Majd ha kicsit magabiztosabb leszek.” „Majd ha jobban felkészültem.”
De ez a pillanat ritkán jön el magától. A magabiztosság nem a cselekvés előtt jelenik meg – a magabiztosság a cselekvés közben és után alakul ki. Előbb cselekszel, aztán érzed magad jobban. Nem fordítva.
Az üzenet tehát nem az, hogy légy tökéletes, ne legyenek kételyeid és akkor indulj el.
Az üzenet ez:
Vedd észre, ha félsz. Fogadd el. Vegyél egy mély lélegzetet. Aztán tedd meg. Mert az igazi élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér.