Katherine Morgan Schafler : Perfekcionisták kézikönyve – Hogyan engedd el a kontrolltés hozd ki magadból a legtöbbet könyv összefoglalója
Ha meghallod a „maximalista” szót, talán egy olyan embert képzelsz el, aki a tökéletességre törekszik mindenben és csalódott lesz, ha nem éri el. Ez a hagyományos nézőpont azonban leegyszerűsíti és alábecsüli a maximalizmus valódi természetét. A maximalisták nem feltétlenül várják el maguktól vagy a világtól, hogy tökéletes legyen. Ők “intelligens emberek, akik megértik, hogy nem mindig alakulhat minden tökéletesen. Ami számukra kihívást jelent, az annak megértése, hogy miért érzik mégis annyira csalódottnak magukat a tökéletlenség miatt, annak ellenére, hogy intellektuálisan elismerik ezt”. Gyakran hallunk arról, hogy a maximalizmus hátrányos, különösen nőknél, akiket arra bátorítanak, hogy „engedjék el” ezt a tulajdonságot. Ez a negatív keretezés azonban csak szorongáshoz, döntésképtelenséghez és számos egyéb problémához vezet. Pedig ha jól irányítjuk, a maximalizmus nem hátráltat, hanem erőt adhat és pozitívan alakíthatja az életünket.
A maximalizmus
A pszichológia szerint a maximalizmus összetett jelenség, amelynek nincs egységes definíciója. A maximalisták általában rendkívül érzékenyek az ideális kép és a valóság közötti különbségekre és belső késztetést éreznek ezek áthidalására. A szakértők két fő típust különböztetnek meg: alkalmazkodó (adaptív) és káros (maladaptív) maximalizmust.
Az alkalmazkodó maximalisták a magas elvárásaikat motivációs forrásként használják. Számukra a tökéletesség nem elérhetetlen cél, hanem egy inspiráló mérce. Élvezik az oda vezető utat, tanulnak a hibáikból, egészséges önképpel rendelkeznek és kiegyensúlyozott kapcsolatokkal teli életet élnek. A kiválóságra és a fejlődésre törekszenek, de nem azon az áron, hogy kárt okozzanak maguknak vagy másoknak.
A káros maximalisták ezzel szemben görcsösen ragaszkodnak az eszményi célokhoz, és az egyik legnagyobb csapdájuk a feltételhez kötött önértékelés. Az a belső hang, ami azt súgja: „Akkor leszek elég jó, ha…” – ha lefogyok, ha sikeresebb leszek, ha elértem a következő célt, ha tökéletesen teljesítek. Ez elsőre motiválónak tűnhet, de valójában egy ördögi kör: mert amikor elérjük a kitűzött célt, nem valódi örömöt érzünk, hanem megkönnyebbülést. „Na, ezt is letudtam. De most már tényleg ideje lenne még jobbnak lenni.”
És itt jön a lényeg: ami elvárás, az nem ajándék.
Amit kötelességből teljesítünk, arra nem tudunk őszintén büszkék lenni. Nem élvezzük ki, mert a belső önértékelésünk nem engedi. Hiszen nem az a forrása az örömünknek, hogy „ezt én megcsináltam, büszke vagyok magamra”, hanem csak annyi: „muszáj volt, különben nem vagyok elég jó”. A boldogság pedig mindig odaát marad: a következő cél mögött. A következő „majd ha…” mögött.
Hogyan fordíthatod a maximalizmust az előnyödre?
A könyv öt különböző maximalista típust mutat be: a klasszikus, a párizsi, a halogató, a kaotikus és az intenzív maximalistát – mindegyik sajátos kihívásokkal és erősségekkel rendelkezik. Ha felismered ezeket a típusokat, megtanulhatod, hogyan használhatod ezt a tulajdonságot építő módon. Ez az új szemlélet nemcsak a maximalizmus terheit csökkenti, hanem egy erőteljes szövetségessé is teheti azt személyes és szakmai fejlődésed során.
A maximalizmus különböző arcai
1. Klasszikus maximalisták
A klasszikus maximalisták számára a rendszerezettség, kiszámíthatóság és logikus döntéshozatal a legfontosabb. Minden helyzetben világos szabályokat és egyértelmű választási lehetőségeket keresnek, hogy biztosak lehessenek abban, hogy a lehető legjobb döntést hozzák. A precizitás és a magas színvonal számukra nem elérendő cél, hanem alapvető működésmód. Szervezettségük és objektivitásuk miatt megbízhatóak és következetesek, ugyanakkor nehezen alkalmazkodnak a váratlan helyzetekhez és a spontaneitáshoz. Mivel a klasszikus maximalisták a hatékonyságot és az eredményességet helyezik előtérbe, sokszor a kapcsolataik is olyanok, mint egy jól szervezett projekt – célorientáltak, de kevés bennük a spontaneitás vagy érzelmi mélység. Hajlamosak saját, bevált módszereikre támaszkodni, így kevésbé nyitottak mások javaslataira vagy eltérő megközelítésekre.
2, A párizsi maximalisták
A párizsi maximalista számára nem a rend vagy a struktúra a legfontosabb, hanem az, hogy kapcsolatai tökéletesnek, természetesnek és kiegyensúlyozottnak tűnjenek. Ő az a személy, aki mindig tudja, hogyan teremtsen könnyed, harmonikus légkört – mintha minden magától értetődően alakulna, pedig valójában rengeteg energiát fordít arra, hogy ezt a látszólagos könnyedséget fenntartsa. Ha ezt az energiát jól használja, őszinte és mély kapcsolatot alakíthat ki, ahol valódi kölcsönösség és megértés van jelen. Ha viszont rosszul kezeli, akkor túlzottan mások véleményére kezd támaszkodni és egy idő után már nem a saját szükségletei szerint alakítja a kapcsolatait, hanem inkább annak érdekében, hogy mások elismerését és jóváhagyását elnyerje. Ennek következtében elveszítheti önmagát és folyton azt érezheti, hogy mindig még egy kicsit többet kell tennie azért, hogy szerethető vagy elismert legyen.
3, A halogató maximalisták
A halogató maximalista tele van kiváló ötletekkel és ambícióval, de a tökéletes körülmények hiánya miatt nehezen vág bele a megvalósításba. Nem lustaságból halogat, hanem mert attól tart, hogy ha nem a lehető legtökéletesebb módon indul el, akkor az egész kudarcba fullad. Az elképzeléseiben mindig van egy eszményi forgatókönyv arra, hogyan kellene alakulnia a dolgoknak és ha ezt nem látja biztosítottnak, inkább vár, hátha később minden jobban összeáll. Ez a gondolkodásmód azonban gyakran megbénítja. Túl sok időt tölt tervezéssel és mérlegeléssel, abban bízva, hogy egyszer majd eljön az ideális pillanat, amikor minden tökéletes összhangban lesz – a körülmények, az időzítés és az ő saját felkészültsége is. Azonban ez a pillanat ritkán érkezik el, így végül sokszor el sem indul.
4. A kaotikus maximalisták
A kaotikus maximalista számára minden új projekt, kapcsolat vagy lehetőség izgalmas kihívás, ami tele van lehetőségekkel. Imádja az új kezdetek lendületét és könnyen lelkesedik bármi iránt, ami friss és inspiráló. Azonban, ahogy az újdonság varázsa alábbhagy, gyorsan elveszítheti az érdeklődését és félbehagyja, amit elkezdett – legyen szó egy munkáról, egy hobbiról vagy akár egy kapcsolatról. Ha ezt a tulajdonságát jól használja, akkor tud motiválni másokat, kiéli kreativitását és képes lendületet adni bármilyen csapatnak vagy projektnek. Ha viszont nem tanulja meg kezelni ezt a működésmódját, akkor szétszórt és megbízhatatlan lehet, mert mindig az újabb és újabb lehetőségeket hajszolja anélkül, hogy bármit végigvinne vagy valóban elköteleződne.
Az intenzív maximalisták
Az intenzív maximalista számára csak egy dolog számít: a tökéletes eredmény. Nem ismeri az „elég jó” fogalmát és ha bármi eltér az elképzeléseitől, azt kudarcként éli meg. Ha alkalmazkodó, akkor inspiráló vezető, aki kitartó és tanul a hibáiból. Ha viszont káros irányba fordul, irreálisan magas elvárásokat támaszt és mindent a cél oltárán áldoz fel – akár mások érzéseit is. Képes rendkívül kemény, sőt ellenszenves lenni, ha úgy érzi, ez kell az elképzelései megvalósításához.
Amikor a maximalizmus öt típusáról beszélünk, fontos észben tartani, hogy ezek csak iránymutató archetípusok. Lehet, hogy egyetlen típusba tartozol, de az is lehet, hogy egyszerre több típus jeleit is felismered magadon – attól függően, hogy épp a munkádról vagy a magánéletedről van szó. Ezek a kategóriák nem merev címkék, hanem eszközök, amelyek segítenek jobban megérteni önmagad.
A könyv egyik legfontosabb üzenete, hogy a maximalizmust nem legyőzni, hanem megszelídíteni kell – és akkor egy rendkívül erős, kreatív és motiváló energiává válhat. A kulcs az, hogy a káros hozzáállásból az alkalmazkodó irányba mozduljunk el – hogy a maximalizmus ne korlátozzon, hanem lehetőségeket teremtsen. Ha sikerül ezt a szemléletváltást elérni, akkor ez az egykor megterhelő tulajdonság az egyik legnagyobb erősségeddé válhat
Ehhez az első lépés az, hogy:
fel kell váltani az önbüntetést önszeretettel
A maximalisták egyik legártalmasabb tulajdonsága az önbüntetés. Ez sokkal mérgezőbb, mint maga a tökéletesség hajszolása, mivel meggátolja a fejlődést. Gyakran összekeverjük az önbüntetést a felelősségvállalással, pedig a kettő között óriási különbség van. A büntetés a hibáztatásról szól, míg a felelősségvállalás a megoldáskeresésről. Az önbüntetés sokféle formát ölthet: az örömök megtagadásától kezdve az önszabotázson át a múlton való rágódásig. Talán a leggyakoribb megnyilvánulása az állandó, kíméletlen önkritika. Minden apró hibát hatalmas tragédiaként élünk meg, függetlenül attól, hogy valójában mennyire volt jelentős. Ez a belső hang nemcsak lehangolttá tesz, hanem megbénítja a változásra való képességet is. Aki folyamatosan ostorozza magát, előbb-utóbb kiutat keres – sokan ezért nyúlnak alkoholhoz, túlevéshez vagy túlzott közösségimédia-fogyasztáshoz, míg mások a külvilágra hárítják a felelősséget.
Hogyan lehet ebből a spirálból kilépni? Az önbüntetést önszeretettel kell felváltani. Meg kell értenünk, hogy a hibák az emberi létezés természetes velejárói. Amint elfogadjuk, hogy a tökéletlenség is része az életnek, a figyelmünk a hibákról áthelyeződik a lehetőségekre.
Hogyan építheted be az önszeretetet az életedbe?
A maximalisták számára az önszeretet gyakran kihívást jelent, mivel nehezen tolerálják a saját hibáikat és gyors, egyenes vonalú fejlődést várnak maguktól. Az alábbi stratégiák segíthetnek abban, hogy könnyebben elfogadd és támogasd önmagad:
- Élvezd az utat, ne csak a célt – Ne ess abba a csapdába, hogy „akkor leszek boldog, ha elértem X-et.” Ehelyett próbáld meg értékelni az apró sikereket és a tanulási folyamatot. Ez nemcsak pozitívabb hozzáállást eredményez, hanem segít az önreflexióban is.
- Tekints a kudarcokra tanító tapasztalatként – Ahelyett, hogy a hibáid miatt ostoroznád magad, kérdezd meg: „Mit tanulhatok ebből?” Ha úgy tekintesz a kudarcokra, mint az előrelépés lehetőségeire, könnyebb lesz továbblépni és fejlődni.
- Emlékeztesd magad arra, hogy nem vagy egyedül – Minden ember megküzd a saját kihívásaival. Ha felismered, hogy mások is nehézségekkel szembesülnek, könnyebb lesz együttérzéssel fordulni önmagad felé is.
- Ne kezeld tényként az érzéseidet – A maximalisták hajlamosak a saját érzéseiket abszolút igazságként kezelni. Ha rosszul érzed magad, az nem jelenti azt, hogy valóban kudarcot vallottál. Az érzések változóak és szubjektívek – ne engedd, hogy uralják az önértékelésedet.
Ha elkezded tudatosan gyakorolni ezeket a hozzáállásokat, fokozatosan lecserélheted az önbüntetést egy támogatóbb, szeretetteljesebb gondolkodásmódra.
A kapcsolat ereje: Hogyan segíthet mások támogatása?
Lesznek olyan napok, amikor az önszeretet gyakorlása nehéznek tűnik. Ilyenkor különösen fontos, hogy kapcsolatot keress másokkal. Bár a társas kapcsolatok nem mindig nyújtanak azonnali megoldást a szorongásra vagy a szégyenérzetre, hosszú távon hatalmas segítséget jelenthetnek. A kapcsolódás nem csupán az érzelmek megbeszéléséről szól. Az is támogatást jelent, ha valaki gyakorlati segítséget nyújt – legyen szó egy tál ételről vagy gyermekfelügyeletről. A testmozgás is nagyszerű módja a kapcsolódásnak – akár kerékpározás, Tai Chi, egy baráti séta vagy csapatsport formájában. Hasonló érzést nyújthatnak a közösségi események, például szülői csoportok, vallási összejövetelek vagy önsegítő csoportok. Az online tér is támogató közeg lehet: egy aktív közösségi média csoport, egy heti hírlevél vagy egy inspiráló chatcsoport szintén segíthet abban, hogy ne érezd magad egyedül.
Az élet „másképp” történik, nem „jobban”
Egy másik kulcslépés az önszeretet felé az, ha újragondoljuk, hogyan értékeljük az életünket. Ne azon törd a fejed, hogy valami „jobb” vagy „rosszabb” lett-e – helyette egyszerűen tekints rá úgy, hogy „másképp” alakult. Ez a nézőpont segíthet elengedni az állandó összehasonlítást másokkal és felszabadítani a saját egyediségedet. Néha elég egy apró mentális váltás ahhoz, hogy az önkritikát felváltsd egy kis megbocsátással. Ahogy egyetlen gyertya is elűzi a sötétséget, úgy egyetlen pillanatnyi önszeretet is képes megváltoztatni a belső világodat.
Az aktív és passzív pihenés fontossága
A maximalisták számára a pihenés gyakran nehezen elfogadható – úgy érezhetik, hogy „semmit sem csinálnak,” ami frusztráló lehet. Éppen ezért érdemes olyan aktív kikapcsolódási formákat találni, amelyek nem tűnnek időpazarlásnak, például főzés, írás, tánc vagy akár egy kreatív projekt. Figyeld meg, milyen tevékenységek töltenek fel igazán és tedd ezeket a napi rutinod részévé.
Ugyanakkor a teljes feltöltődéshez passzív pihenésre is szükség van. Nem kell órákig feküdni a kanapén – egy könnyed könyv olvasása, egy kellemes film megnézése vagy egy lassan elfogyasztott vacsora is elegendő lehet. Amint sikerül egyensúlyba hoznod a maximalizmusod, megtapasztalhatod, hogy ez a tulajdonság nem ellenség, hanem egy olyan erő, amely – ha jól kezeled – segíthet egy boldogabb és kiegyensúlyozottabb élet felé vezető úton.
A maximalizmus, mint erőforrás:
Fontos felismerni, hogy a perfekcionizmus nem egy „megoldandó probléma,” hanem egy folyamatosan alakítható erőforrás.
1. Klasszikus maximalisták
- A klasszikus maximalisták gyakran érzik magukat biztonságban szabályok és struktúrák között. A szerző arra ösztönzi őket, hogy gyakorolják a spontaneitást kis dolgokban, pl. próbáljanak ki valamit, amit nem terveztek meg előre.
- Fontos számukra, hogy felismerjék: a rugalmasság nem gyengeség, hanem egy újfajta belső erő.
- A „rendezettség ≠ béke” gondolatot Schafler gyakran hangsúlyozza. A valódi nyugalom nem a kontrollban rejlik, hanem abban, hogy megtanuljuk elviselni a kiszámíthatatlant is.
2. Párizsi maximalisták
- A szerző arra bátorítja őket, hogy tanulják meg kimondani a saját szükségleteiket, még ha ez konfliktussal vagy kellemetlenséggel is jár.
- Fel kell ismerniük, hogy a kapcsolódás nem attól lesz értékes, hogy „tökéletesen működik”, hanem attól, hogy őszinte.
- Egy konkrét gyakorlati tanács: álljanak meg, mielőtt automatikusan „gondoskodni” kezdenek valaki másról és kérdezzék meg maguktól: „Nekem mire van most szükségem?”
3. Kaotikus maximalisták
- A szerző nem akarja elnyomni a kaotikus maximalisták kreativitását – inkább azt javasolja, hogy tanulják meg strukturálni az ötleteiket anélkül, hogy azok elvesztenék az erejüket.
- Javasolt stratégia: válasszanak ki egy projektet, amit „végigvisznek”, a többit pedig írják le és tegyék félre.
- Fontos üzenet: „A befejezett dolog mindig több, mint a tökéletes ötlet, ami soha nem valósult meg.”
4. Halogató maximalisták
- Schafler hangsúlyozza: a halogatás nem lustaság, hanem félelem a tökéletlenségtől.
- Egy fontos javaslata: válaszd a cselekvést akkor is, ha „készületlennek” érzed magad – az indulás teremti meg az erőforrásaidat, nem fordítva.
- Ők hasznát vehetik az ún. „elég jó most” szemléletnek, vagyis: a tökéletesség helyett a haladásra figyeljenek.
5. Intenzív maximalisták
- Az intenzív maximalistáknak gyakran nehéz „kibékülni” a kudarccal vagy a kis kilengésekkel. A szerző szerint számukra a legnagyobb feladat megtanulni: nem kell mindig a végcélig sprintelni.
- Schafler szerint a folyamat szeretete segít abban, hogy másokat is inspiráljanak, ne csak hajszoljanak.
- Egy konkrét tanács: tűzzenek ki részcélokat és tanuljanak meg ünnepelni közben – nem csak a végén.
A liminális tér: A tér aközött, hogy milyen voltál korábban és milyen szeretnél lenni. Bárki, aki gyógyul átélte már a liminális tér kellemetlen érzetét. Sok mindent érezhetünk, de leginkább elveszettnek, üresnek, félelemmel telinek. Viszont fontos, hogy elfogadjuk, a gyógyulás, a változás ezzel jár.
Nincs varázsütésre működő megoldás – csak kitartó odafigyeléssel és tudatos gyakorlással lehet a maximalizmusunkat hátráltató tényezőből a legnagyobb erősségünkké formálni. Ha így tekintesz rá, nemcsak hogy megtanulsz együtt élni vele, hanem képes leszel felszabadítani azt az elképesztő energiát, amely a részletek iránti figyelmedben, a magas színvonal iránti elköteleződésedben és a folyamatos fejlődés iránti vágyadban rejlik.