Még több menedzserkönyv összefoglalóját a Menedzser Akadémián találod.
Az eredeti cím: The Imposter Cure.
Vannak emberek, akik rengeteget dolgoznak, komoly eredményeket érnek el és mégis attól tartanak, hogy egyszer mindenki rájön: valójában nem olyan ügyesek, mint amilyennek látszanak. Az imposztorszindróma éppen ezt a különös belső bizonytalanságot jelenti, amikor valaki a sikerei ellenére is megkérdőjelezi a saját rátermettségét. Egy sikeres tárgyalás után a szerencsének tulajdonítják az eredményt, egy előléptetés után pedig máris azon aggódnak, képesek lesznek-e megfelelni az új elvárásoknak. Jessamy Hibberd The Imposter Cure című könyve ennek a furcsa belső bizonytalanságnak az okait és következményeit tárja fel. Elsőre önbizalomhiánynak tűnik, mélyebben azonban egy önmagát fenntartó gondolkodási és viselkedési mintát találunk: az ember hiába szerez újabb bizonyítékokat a rátermettségéről, valahogy mindig megmagyarázza, miért nem számítanak.
Talán azt gondolod, hogy ez inkább a pályakezdők problémája, hiszen a tapasztalattal együtt az önbizalomnak is növekednie kellene. Az imposztorszindróma azonban gyakran éppen azokat érinti, akik sokat teljesítenek és nagy felelősséget vállalnak. Egy vezetőnek évek tapasztalata után is lehet olyan érzése, hogy a munkatársai többet tudnak nála. Egy vállalkozó a növekvő bevételek ellenére is félhet a következő ügyfél előtt. A közös nehézség az, hogy az elismerés kívülről érkezik, belül pedig változatlan marad a kétely. A megoldáshoz először meg kell értenünk, hogyan keletkezik ez az érzés, majd megvizsgálnunk az önmagunkról alkotott meggyőződéseinket és végül másként kell viselkednünk azokban a helyzetekben, amelyektől tartunk.
Amikor a siker sem elég
Az imposztorjelenség lényege, hogy az ember a teljesítménye ellenére úgy érzi, érdemtelenül jutott előre és előbb-utóbb lelepleződik. A sikereire könnyen talál külső magyarázatot: jókor volt jó helyen, szerencséje volt vagy mások túl kedvezően ítélték meg. Ha viszont valami rosszul sikerül, azt már kész bizonyítéknak tekinti a saját alkalmatlanságára. Így a pozitív és a negatív események egyaránt ugyanazt a régi meggyőződést erősíthetik. A siker csak átmeneti megkönnyebbülést ad, a következő megmérettetés pedig újra elindítja az aggodalmat.
Az ilyen gondolatok gyakran régen kialakult elvárásokhoz kapcsolódnak. Ha valaki azt tanulta meg, hogy hibázni veszélyes vagy a szeretetet és az elismerést teljesítménnyel kell kiérdemelni, később is különösen érzékeny lehet a kritikára. Ráadásul hajlamosak vagyunk észrevenni mindazt, ami megerősíti a meglévő véleményünket. Aki alkalmatlannak tartja magát, annak egy rosszul sikerült megbeszélés sokáig emlékezetes maradhat, miközben a jól sikerült döntéseit gyorsan elfelejti. Az idegességet is könnyű félreérteni: attól, hogy egy fontos feladat előtt szorongunk, még lehetünk felkészültek és hozzáértők. Ráadásul másoknak többnyire a külső viselkedését látjuk, miközben a saját bizonytalanságunk minden apró rezdülését érzékeljük. Emiatt könnyű arra következtetni, hogy a többiek természetesen magabiztosak, velünk pedig valami gond van.
Hogyan tartja fenn önmagát az imposztorszindróma?
Az önmagunkkal kapcsolatos kétségeket természetesen igyekszünk csillapítani. Két gyakori reakció a túldolgozás és az elkerülés. A túldolgozó ember a félelme miatt még alaposabban készül, mindent ellenőriz és lehetőleg semmit sem enged ki a kezéből. Ha sikerrel jár, azt gondolja, kizárólag a rendkívüli erőfeszítés mentette meg a kudarctól. Így éppen a sikere erősíti meg azt a meggyőződését, hogy normális körülmények között kevés lenne a feladathoz.
Az elkerülés is hasonló körhöz vezethet. Van, aki halogat, visszalép egy lehetőségtől vagy inkább meg sem mutatja az ötletét. A döntés rövid időre megkönnyebbülést hoz, mert a félelmetes helyzettel már nem kell szembenéznie. Csakhogy így azt sem tapasztalhatja meg, hogy képes lett volna helytállni. A két szokás közös következménye tehát az, hogy megakadályozza a valóságos tapasztalatszerzést. Az egyik ember mindig a túlzott felkészülésnek tulajdonítja a sikert, a másik pedig soha nem teszi próbára a képességeit. A vezetői munkában mindkettőnek messzire nyúló következménye lehet. Aki minden döntés előtt újabb ellenőrzéseket végez, annak kevesebb ideje marad a valóban fontos kérdésekre. Aki folyton elkerüli a nehéz beszélgetéseket, nem jut hozzá a problémák rendezéséhez szükséges tapasztalathoz.
Bizonyítékok a belső kritikus helyett
A változás első fontos lépése, hogy a saját magunkról alkotott ítéleteinket is ellenőrizzük. Amikor egy üzleti döntésre készülünk, igyekszünk tényekre támaszkodni. Önmagunk megítélésekor gyakran beérjük egy rossz érzéssel. Hibberd ezért azt javasolja, hogy készítsünk részletes áttekintést az eredményeinkről. Írd le, milyen feladatokat oldottál meg, mit tanultál meg, milyen nehéz időszakokon jutottál túl és milyen visszajelzéseket kaptál. A kisebb sikereket se hagyd ki, hiszen a mindennapi helytállás is megmutat valamit a képességeidről.
Ezután érdemes úgy elolvasni a feljegyzéseket, mintha egy másik ember pályáját látnád. Ugyanúgy értékelnéd az eredményeit, ahogyan a sajátjaidat? Sokszor ekkor derül ki, mennyire szigorú mércét használunk önmagunkkal szemben. A feljegyzéseket később is előveheted, különösen akkor, amikor egy új feladat ismét kétségeket ébreszt benned. A cél, hogy az érzéseid mellett a tényleges tapasztalataid is helyet kapjanak az önértékelésedben.
Segíthet az is, ha külön alakot adsz a folyton bíráló belső hangnak, akár nevet is választasz neki. Így könnyebben felismerheted, amikor a megszokott önkritika szólal meg. Ha egy megbeszélés előtt azt súgja, hogy biztosan butaságot fogsz mondani, kérdezd meg, mi bizonyítja ezt és milyen korábbi tapasztalatok mondanak mást. Attól, hogy egy gondolat határozottan vagy gyakran jelentkezik, még nem válik ténnyé. Az ilyen vizsgálódás fokozatosan gyengítheti a régi meggyőződések erejét. Fontos, hogy ne egyszeri feladatként tekintsünk rá. A bizonytalanság egy új előléptetés, kihívás vagy nyilvános szereplés előtt ismét megjelenhet. Ha ilyenkor visszatérünk a tényekhez, kevésbé leszünk kiszolgáltatva az első automatikus gondolatnak.
A tökéletesség ára
A bizonytalanság mögött sokszor az a kimondatlan szabály húzódik meg, hogy egyetlen hiba sem fér bele. Aki így gondolkodik, minden feladatban az alkalmatlansága lehetséges bizonyítékát látja, ezért egyre magasabb mércét állít maga elé.
A lelkiismeretes munka természetesen értékes. A probléma akkor kezdődik, amikor egy feladatot csak hibátlanul tudunk elfogadni és a folyamatos javítgatás már aránytalanul sok időt emészt fel.
A hibákról kialakított képünket is érdemes átgondolni. Aki minden kudarcot a személyes értéke elleni ítéletnek tekint, érthetően óvatos lesz az új helyzetekkel. Ha viszont a képességeinket fejleszthetőnek látjuk, egy rosszul sikerült próbálkozásból is tanulhatunk. Ezért hasznos kis, átgondolt kockázatokat vállalni, különösen ott, ahol korábban a bizonytalanság miatt léptünk vissza. Egy megosztott ötlet vagy egy vállalt feladat után már valódi tapasztalataink lesznek arról, mi történt. Lassan megtanulhatjuk, hogy a hibázás után is képesek vagyunk továbblépni. Ehhez a szerencséről alkotott elképzeléseinket is érdemes felülvizsgálni. Természetesen a körülmények és mások támogatása szerepet játszhatnak egy sikerben. Ám ha ezekre hivatkozva minden alkalommal figyelmen kívül hagyjuk a saját munkánkat, torz képet kapunk a teljesítményünkről.
Együttérzés és változás a mindennapokban
A szigorú önkritikát sokan a teljesítmény szükséges feltételének tartják. Pedig ha egy hiba után hosszasan bántjuk magunkat, könnyen még jobban félünk a következő próbálkozástól. Hibberd azt javasolja, írjuk le a visszatérő bíráló gondolatainkat és vizsgáljuk meg, mennyit segítenek valójában. Ösztönöznek a fejlődésre vagy inkább kimerítenek és elbizonytalanítanak? A válasz után kipróbálhatunk egy együttérzőbb belső hangot. Úgy beszélhetünk magunkkal, ahogyan egy kedves barátunkkal beszélnénk ugyanabban a helyzetben: elismerve a hibát és megkeresve a következő hasznos lépést.
Az együttérzésnek része az is, hogy elfogadjuk a bizonytalanság emberi voltát. Segíthet, ha egy megbízható emberrel beszélgetünk a kételyeinkről, mert kiderülhet, hogy ő is ismer hasonló érzéseket. Ettől könnyebb eltávolodni attól a gondolattól, hogy mindenki más állandóan magabiztos. A saját felelősségünket eközben továbbra is vállalhatjuk: kijavíthatunk egy hibát, bocsánatot kérhetünk vagy új módszert tanulhatunk anélkül, hogy az egész személyiségünket elítélnénk.
A belső változást a munkaszokásainkban is követni kell. Érdemes megfigyelni, mennyi idő megy el a túlzott előkészítésre és az ismételt ellenőrzésre, majd kipróbálni a munkaidő korlátozását, egy feladat átadását vagy a segítségkérést. Ha elkerüléssel küzdesz, gondold át, milyen előnnyel járna a halogatott feladat befejezése és miért lenne hálás érte a későbbi önmagad. A teljesítés után meg is jutalmazhatod magad. A halogatás közben kialakuló bűntudatot szintén érdemes észrevenni, mert a folyamatos önvád még kellemetlenebbé teheti a feladat elkezdését. Ha már elcsúsztál valamivel, megvizsgálhatod a helyzetet anélkül, hogy újabb szemrehányásokkal terhelnéd magad. A figyelmedet arra fordíthatod, mi segítené a folytatást.
Ezek a kísérletek azért fontosak, mert lehetőséget adnak arra, hogy a régi félelmek helyét új tapasztalatok vegyék át. A változtatást érdemes fokozatosan végezni, hiszen a megszokott védekező szokások feladása eleinte kellemetlen érzéseket kelthet. A túldolgozás csökkentésekor például megjelenhet az aggodalom, hogy valami fontos kimaradt. Ilyenkor különösen hasznos megfigyelni, mi történik ténylegesen a feladat átadása után. Így a saját tapasztalatunk alapján dönthetjük el, milyen munkamennyiség indokolt és melyik ellenőrzés szolgálja inkább a megnyugtatásunkat.
Végül azt is érdemes megvizsgálni, mennyi hely marad az életedben a pihenésnek, a kapcsolataidnak és az örömet adó tevékenységeknek. Ha a teljes önértékelésed a következő szakmai eredménytől függ, a siker után is könnyen újabb bizonyítási kényszer jelentkezik. A pozitív élmények tudatos észrevétele, a hála és a saját szükségleteid komolyan vétele segíthet kiegyensúlyozottabban látni önmagadat. Az imposztorszindróma leküzdésében az egyik legfontosabb felismerés, hogy az önbizalom lassan erősödik, amikor a valós eredményeidet is elismered és a kétségeid ellenére mersz cselekedni. Holnap válassz ki egy sikert, amelyet eddig a szerencsének tulajdonítottál és írd le, milyen saját döntéseid és erőfeszítéseid vezettek hozzá.
A Csak 15 perc podcastot meghallgathatod a Spotifyon és a YouTube-on is.
Kapcsolódó könyvösszefoglalók: Miért ég ki az ember? és Hogyan mondj nemet úgy, hogy közben megmarad a kapcsolat?