Ha úgy érzed, hogy mindig van valami, ami hiányzik az életedből, vagy nem tudsz elégedett lenni önmagaddal, akkor ez a cikk, amiben a saját történetemet mesélem el, neked szól.
Az egész egy nyaralással kezdődött. Úgy alakult, hogy egyedül utaztam el a világ legszebb helyére, az Indiai Óceán közepére, a Seychelle-szigetekre. Tudtam, hogy ettől kerekebb már nem lehetne az életem, tudod, mikor minden stimmel, minden a helyén van: a gyerekeim tündériek és egészségesek, a szüleim élnek, van jó állásom, a legcsodásabb férfihez tartozhatok és nem utolsó sorban koromhoz képest még jól is nézek ki. De mégis azt éreztem, hogy valami hiányzik.
Ja, hogy most egyedül vagyok, nincs itt a párom, akivel megoszthatom az élményeimet, akivel mindezt átélhetem. Ekkor döbbentem rá, hogy egész életemben, minden egyes pillanatban volt valami, ami épp akkor hiányzott … amikor már csak egy hajszál választott el a tökéletességtől, amikor tényleg nem sok kellett volna.
A filmekben mindig ott vannak azok a meghatározó pillanatok, amire a főhős mindig is várt, vagy amitől megváltozik az élete, amikor kb. vége is a filmnek. Fejben végig pörgettem a filmeket, amiket láttam és eszembe jutott, hogy egy több éven keresztül játszódó sorozat csak arról szólt, hogy egy rabszolgalányból szabad ember legyen. Egyszerűen csak olyan élete legyen, mint bárki másnak, olyan, ami alanyi jogon mindenkinek jár. Tehát ez a tökéletes pillanat nem más, mint ami számomra a tökéletességet testesíti meg, ami a saját felfogásom szerinti nagybetűs momentum (és nem valaki másnak). Egyeseknek ez azt jelenti, hogy szabadon élhet, másoknak azt, hogy legyen vége a háborúnak és túlélje. A filmek úgy vannak felépítve, hogy mi teljesen bele tudjunk helyezkedni az adott szereplő helyzetébe és beteljesülésnek tudjuk megélni azt, ami számára a beteljesülés.
Feltettem magamnak a kérdést: akkor ezek alapján egyszerűen csak a felfogásomat kell úgy megváltoztatnom, hogy katarzist tudjak saját magamnak teremteni azáltal, hogy csökkentem a szóval kapcsolatos elképzeléseimet, elvárásaimat? Ezután egyre csak pattantak ki a fejemből a kérdések: “Mi van, ha az adott pillanatról csak hetek vagy évek múlva tudom megállapítani, hogy az katarzis volt?” Ilyen például, amikor megkaptam a diplomámat … Az államvizsgára már annyira kimerült voltam, hogy miután vége lett, örültem, hogy alhatok és nem zsibog a fejem a sok infótól. Magát a diplomát pedig legalább egy héttel később kaptam meg, addigra pedig megemésztettem a jelentőségét és lecsengett bennem a siker heve.
De mi van akkor, ha én határozom meg előre, hogy x.y. dolgot katarzisnak éljek meg?
Mint pl. ezt az utazást? És mi van, ha úgy határozok, hogy pl. félévente megélem a katarzist?
Nos akkor szerencsés vagyok, mert ez lényegesen több, mint amennyi a főszereplőknek jut egy filmben. De ez alapján akár havonta is megtehetem vagy akár hetente? Akkor logikusan én lennék a világ legboldogabb embere, hiszen szinte állandóan a Nirvánában lennék … Nos, hát ezért nem lehet minden percben a topon lenni, ezért kell meghatározni, hogy minek kell ahhoz megvalósulnia, történnie, hogy a teljes elégedettséget vágyakozva átélhessem. Például, ha úgy döntök, hogy mondjuk havonta egyszer ezt megteszem, az már úgy elég jó lenne 🙂 De lehet, hogy emiatt úgy kelek fel már aznap reggel, hogy “ma este lesz a katarzisom” és egész nap erre készülök, így egész nap jó kedvem lesz … vagy ennek épp az ellenkezője történik: készülök a nagy pillanatra, de valaki/valami elrontja a kedvem: akkor mi lesz az én katarzisommal?
Esetleg a menedzserek is azért élvezik annyira a munkájukat, mert átélhetik azt a bizonyos “nagybetűs” pillanatot, amikor elérik a terveikben megcélzott számokat?
Le is állnak egy pillanatra, hátradőlnek, megengedik, hogy a siker átjárja őket, olykor meg is ünneplik. Ezzel ellentétben a magánéletben nem lehet olyan élesen megragadni azt a momentumot, ami kézzelfoghatóan, azonnali boldogságteljes élményt nyújtania. Érdekes paradoxon: ki vagyunk éhezve az elismerésre, a sikerre és mivel a magánélet, a család nem tudja átütően megadni az ilyenfajta katarzist, ezért hajlamosak vagyunk mellőzni, hanyagolni és odamenni, ahol intenzívebben megkapjuk. Közben pedig a stabil, biztos alapot és hosszútávon (nem csak havonta vagy negyedévente egyszer) boldogságot nyújtó családi háttér ezt megsínyli és mi magunk is szétesünk. Talán még a sportolók olyan szerencsések, hogy egy-egy bajnoki cím megnyerésekor egyből átélhetik ezt az egetverő érzést, de lássuk be, ez tényleg csak nagyon kevés embernek adatik meg. Hasonlóban egyébként volt részem, mikor célba értem az első maratonom során. Érdekes mód a második, harmadik és a többi utána már nem adott akkor eufóriát, most így utólag belegondolva valószínűleg az elvárásaim miatt.
Miután elhatároztam, hogy “mikor, ha nem most” elven ünnepélyesen megélem saját életem filmjének nagy pillanatát, adtam négy órát magamnak az egész folyamatra és elindultam az általam erre megfelelőnek tartott helyszínre, ami egy csendes tisztás volt az esőerdő kellős közepén, ahonnan több mint pazar volt a kilátás az egész szigetre. Amint megérkeztem, hirtelen ezer gondolatom támadt, melyek csak a halogatást szolgálták, amikkel hárítani akartam a pillanat eljövetelét, mintha csak arra vártam volna, hogy bebizonyosodjon: én ezt nem élhetem át.
“Oh, ez az oszlop elveszi a tökéletes kilátást”, “egy szemetet találtam a földön, fel kell vennem” és csak húzom és húzom az időt. Szinte várom, hogy valaki felbukkanjon és megzavarjon, mert akkor lesz mire fognom, hogy miért nem éltem át a nagy pillanatot. Sőőt, azt éreztem, kifejezetten negatívan hatna az egész mutatvány rám nézve, mert utána már csak lefelé lesz a lejtőn, nincs tovább. De miért ne lehetne utána is jó? “Ja, hogy akkor megélhetném az elégedettség érzést, de az nekem nem jár” Még húzom az időt, mert rájöttem, hogy minden, ami miatt nem érzem magam méltónak a tökéletesség megélésére, az szintén csak a saját felfogásom szerint nem jár nekem. Aztán folytattam a belső párbeszédet magammal:
- Tehát, ha megbocsátatik ez a sok minden: pl. néha káromkodok, akkor már méltó leszek rá?
- Tulajdonképp akkor most gyónok? Jó, akkor elkezdek gyónni.
- Jaj, csak nehogy jöjjön valaki…
Olyan dolgokat soroltam fel, ami miatt lelkiismeret furdalásom volt. Pl.: eljöttem erre a csodaszigetre és a kedvesem otthon szenved egyedül. Aztán csitítottam magam:
– Jaj, de ha nem élek ezzel a lehetőséggel és nem jövök ide, akkor az egész életemben bánnám.
Majd azon tűnődtem, hogy lehet ez alapján a saját érdekeimet, az azzal járó önzőséget és lelkiismeret furdalást kezelni? Hát úgy, hogy amikor meghozom a döntést, hogy kielégítem önös vágyaimat, akkor egyből szembesítem magam annak buktatóival is, így meglesz a lehetőségem eldönteni, hogy együtt tudok-e élni vele úgy, hogy azt már ne teherként éljem meg. Ennek tipikus példája, amit mindenki megért: a megcsalás. (Mielőtt belekezdesz, nézd meg, hogy mennyire tudsz együtt élni a következményeivel)
Nem hiába adnak hálát az Úrnak a keresztények. És ezért hisznek a Mennyországban… Mondván, hogy úgysem tudjuk megélni a beteljesülést a földi életben, de a Mennyországba (vagy a Nirvanaba) való bejutás pillanata már elég ütős ahhoz, hogy a filmek főszereplőinek “nagybetűs” momentumával egyenértékű legyen és nem utolsó sorban itt már nem kell azon töprengeni, hogy hogyan tovább vagy vajon már csak lefelé van a lejtőn vagy nem.
Nem hiába adnak hálát az Úrnak a keresztények, hiszen így lehetőség van arra fókuszálni, amilyük már megvan, ahelyett, ami még hiányzik. Ekkor én is elkezdtem hálát adni mindenért, ami eszembe jutott és számomra nem triviális. Kezdve azzal, hogy Magyarországon élhetek, hogy pont ebben a korban, hogy Covid ide vagy oda, de épp lehetett utazni, hogy honnan származom, hogy milyen értékeket hoztam és annak is, hogy milyeneket nem és csak soroltam és soroltam hosszú perceken keresztül a listámat. Közben patakokban folyt a könnyem és minél tovább soroltam, miért vagyok hálás, annál jobban sírtam és annál jobban értettem meg és éreztem át, hogy mennyi mindenem van, mondhatni mindenem megvan és a fejlődést, a különbséget aközött, hogy honnan érkeztem (északkeleti kis faluból, alkoholista, bántalmazó szülői hátérrel) és ahova eljutatottam, azt mind magamnak köszönhetem.
Éreztem, hogy kb. öt másodperc választ el attól a pillanattól, mikor elmondhattam magamról és az életemről, hogy minden kerek. És beleordítottam a levegőbe: Igen! Minden kerek!!!
Szó szerint két percre rá megjelent egy négytagú család és öt perc múlva a zivatar is. Az eső mindannyiunkat ott tartott még egy időre és bár később fizikailag távoztunk, lelkem egy része mindig ott marad.
Eddig a történet. A legfontosabb, amit tanultam: a boldogságot csak belül találhatjuk meg. Az, hogy képesek legyünk meglátni az életünk értékét, hogy elfogadjuk magunkat – hibáinkkal és tökéletlenségeinkkel együtt –, az igazi kulcs.
Ez az élmény arra ösztönzött, hogy másoknak is segítsek megtalálni ezt a belső harmóniát. Coachként abban támogatom az ügyfeleimet, hogy felismerjék saját értékeiketés megtanulják értékelni az életüket, úgy, ahogy van.
Te hogy érzed magad most? Ha te is úgy érzed, hogy valami hiányzik, vagy egyszerűen nem találod az elégedettség érzését, dolgozzunk együtt azon, hogy megtaláld a saját boldogságod kulcsát.
Kezdd el az utazást magad felé – hiszen a boldogság már ott van benned, csak meg kell találnod.